Kérjük, forgassa el az eszközt
vagy váltson teljes képernyőre böngészőjében,
majd frissítse az oldalt!

Hírek

Magyar hagyomány hírei

A száraz eperfától az érc-szoborig

Rosszul ismeri a magyar pszichét, aki azt hiszi, hogy az október 6. a mi apáink idejében is olyan országos ünnepe volt a nemzeti kalendáriumnak, mint a mi időnkben. Történelme van ennek, nem is minden tanulság nélkül való. Érdemes megírni, mint ahogy érdemes volna összeszedegetni a március 15-ök hiteles történetét is. A Bach-korszakban természetesen ki se lehetett hangosan mondani a tizenhárom nevét. Legalább semmi nyoma sehol annak, hogy valahol szerencsétlenkedtek volna ilyen istenkisértéssel. A vértanukat meggyászolták az özvegyeik — a gyászév letelte előtt az se ment férjhez közülök, aki nem ragaszkodott az özvegyi fátyolhoz — Damjanichné gyászmisét is mondatott az ura lelkiüdvéért, itt-ott, félre szőlőhegyeken, szüreti torokon egy-egy bujdosó honfi tán könnyet is ejtett értük az uj borba, de csak elfordulva, hogy meg ne lássa senki, mert »nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk, a kidűlt fában őrlő szu lakik, honfi a honfira vádaskodik.«

Persze ezt csak az elkanyarodott Tompa mondta, mert a költők mindig hóbortosak voltak egy kicsit és soha se akartak beletörődni a konszolidációba. Ellenben a józan hazafiságnak az volt az elve, hogy fátyolt a múltra! — és valóban ez volt a legokosabb, ha már a józan hazafiság úgyis díszpolgárrá választotta Haynaut a Tisza partján csakúgy, mint a Duna partján...

Amikor azonban a királyi pár 1867-ben a százezer aranyas koronázási ajándékot, amit az országgyűlés szavazott meg nekik, a rokkant honvédeknek adta, akkor nyilvánvaló lett, hogy most már senkit se állítanak az auditor elé, ha hangosan kimondja a negyvennyolcat. És ekkor mondták ki először a nyilvánosság előtt a tizenhárom tábornok nevét úgy, hogy aradi vértanuk.

1867 augusztusában országos dalverseny volt Aradon — akkor dalár-ünnepélynek mondták — s a félig-meddig felszabadult lelkek országában ez csakugyan országos esemény volt. Nemcsak a dal kultusza gyűjtötte össze az embereket az ország minden részéből, hanem az is, hogy a három napos ünnep jövedelmét az aradi vértanuk szobrára szánták. Valamelyik dalárküldöttségnek azonban az jutott eszébe, milyen szép lenne kivonulni a vesztőhelyre s fölébreszteni a vértanukat azzal, hogy »megfogyva bár, de törve nem«.„ (Noha a vértanuk alighanem úgy találták volna, hogy a nemzet inkább megtört, mint megfogyott.) Az aradi rendezőséget egy kicsit zavarba ejtette ez a műsoron kívüli szám.

Kiderült, hogy bár szobrot akarnak állítani a vértanuknak, már az aradiak se emlékeznek rá, hol végezték ki őket. Ebből látható, hogy semmi alapja annak a később keletkezett legendának, mintha valami ismeretlen kéz már 1850-től kezdve virággal hintette volna be a szentelt hantokat. Csak a jó Isten növesztett rájuk szép kövér levelű lapukat és ültetett föléjük vérző csillagokat termő tüskerózsákat, amitől még nehezebb volt őket megtalálni. (Különben a legtöbb holttetem már akkor régen nem is volt ott Vécseyt, Damjanichot, Lahnert, Leiningent még a kivégzés éjszakáján elszállították hozzátartozóik. Damjanichot 600 forintért, Leiningent 13 aranyért adta ki a hóhér. Dessewffyt egy esztendő múlva a családja könyörgésére egy osztrák őrnagy ásta ki a sáncárokból, hogy elszállíthassák Felső-magyarországra, a családi sírboltba. Ez a rémtörténet még a mai ember edzett idegeit is próbára teszi.

A holttestet nem merték koporsóban szállítani, nehogy Haynau másodszor is főbelövesse, hanem ládábann helyezték el. Csak hogy a láda kicsi volt és a holttestet fel kellett darabolni, hogy beleférjen...) Néhány öreg szélmolnárt találtak az aradi dalárok, akik tizennyolc évvel azelőtt szemtanúi voltak a kivégzésnek s azok segítségével meg is találták a dudvával, gazzal benőtt helyet ahová aztán délután óriás tömeg vonult ki.

Soha többet ilyen megható gyászünnepet nem tartottak Aradon. Pedig nem volt se díszmagyar, se ünnepi szónok, csak nagyon sok hívő magyar.

Abból telt ki az egész ünnep, hogy a Barabás Béla apjának az udvarából átültettek a vesztőhely földjébe egy kiszáradt eperfát, amelynek éppen tizenhárom ága volt. Aztán elénekelték a Szózat-ot meg a Himnusz-t és mindenkinek tele lett a szeme könnyel. A múltért, meg a jövendőért..

Hanem a kiszáradt eperfa nehezen akart megeredni. 1867 október 7-én mondotta az első rekviemet a vértanukért a pesti honvédegylet s bár a Ferenciek temploma zsúfolva volt közönséggel, a fővárosi lapok csak nyolc-tíz óvatos sorban számoltak be. Tömérdek honvéd a padokban, sok csonka-bonka hős, mellén a negyvennyolcas érdemrendekkel, de vannak köztük ismert pesti polgárok, tekintélyes vidéki földbirtokosok, képviselők, sőt néhány mágnás is. A cser koszorúkkal borított katafalkon tizenhárom koponya. Több asszonyt ájultan vittek ki a templomból. Kinek apja, kinek mátkája, kinek fia juthatott eszébe. Hiszen még húsz év se telt el azóta s még nem enyhült szokványos kegyeletté minden fájdalom.

Viszont a cenzúra is friss emlékezetben volt még s az újságokat pártállásukra való tekintet nélkül tartózkodásra késztette az a gyászlap, amit a templom portikusában rokkant honvédek osztogattak.

– Október 6! Néma, de annál meghatottabb emlékezés rázza fel a honvédet, sőt az összes nemzetet e napon. A véres csaták áldozatainak emlékét, ha ki nem téphetjük is a szívünkből, de beletemethetjük, ám a fegyverletétel után szükségtelenül kivégzettek vére átszivárog a feledés fátyolán...

Körülbelül minden későbbi októberi szónoklatnak ez a gyászlap az őse, amely a Deák-pártot se érintette kellemesen, a klerikális-feudális köröket pedig egyenesen felbőszítette. Szócsövük, a Pesti Hírnök nem átallotta így kommentálni az első október 6-ot:

– Kétségkívül minden magyar kebel fájdalmas részvéttel van örökké megtelve azon szerencsétlenek iránt, akik a forradalomban, akár mint győzők, akár mint legyőzöttek elvérzettek. De egyet ne felejtsünk el: hogy mindazon vér, amely a fegyverletétel után megtorlásul osztatott, a Kossuth Lajos fejére és lelkére súlyosodik, aki a detronizálást deklarálta s az így egymaga által elkövetett bűnnel a megtévesztett becsületes honvédeket is felségsértési konplicitásba keverte. Egyébként is mártírok minden oldalon vannak — vajon a forradalom által megölt Latour halálát megünneplik-e gyászmisével? Nem csoda aztán, hogy mikor egy év múlva megint rekviemet mondat a honvédegylet, a lapok beszámolója már csak ennyi: »a kegyeletes megemlékezők száma nem tölti meg a templomot. Jelen voltak Damjanichné, Schweidelné és Pest megye részéről az alispán.«

Bele telt tíz év, mire országszerte bevett ünneppé tette – a hivatalos körök hűvös viselkedése ellenére – a Függetlenségi Párt. Azonban az aradi vesztőhelyen a száraz eperfát még akkor se lehetett emlékszoborral kicserélni. A szoborbizottság még 1867-ben kibocsátott 988 gyűjtőívet, abban a hitben, hogy a nemzeti kegyelet szinte varázsszóval felépíti az ércmonumentumot. De tiz esztendő alatt tömérdek verset írtak ugyan a tizenháromról, beszédeket is mondtak szívszaggatókat, fogadalmakat is tettek megrendítőket – pénz azonban mindössze 33.533 forint gyűlt össze 275 gyűjtőíven, 713 iv pedig soha se került vissza a szoborbizottsághoz. S kerek húsz év telt bele, mire összegyűlt a százezer forint, akkor is csak úgy, hogy a városok polgármestereitől beszerzett bizalmas információk alapján külön-külön instáló levelet küldtek minden törvényhatósági tagnak, akiről föltehették, hogy ha nagyon szépen megkérik, nem sajnál egy pengő forintot az aradi tizenháromtól...

Szépek a versek, szíveket tüzelők a beszédek, megrázók a nagyszerű fogadalmak, de azért nem árt az október 6. hiteles történetét is elmondani ebben a hazafias világban…

DÉLMAGYARORSZÁG 1929. október 6.

 

Két vértanú csontját megtalálták.

Három évvel ezelőtt az aradi vesztőhelyen és környékén megkezdték az ásatást, hogy a bitófán kivégzett vértanuk csontjait megkeressék. Az ásatás azonban eredménytelen volt, mert megállapították, hogy 1849. október 6-án a hóhérok nem a vesztőhelyen temették el a fölakasztott vértanukat, hanem elhurcolták ismeretlen helyre, mert remélték, hogy jelentkezni fognak a vértanuk rokonai, akiknek aztán jó pénzért adták volna él a holttesteket.

Előkerültek a bitófák és az 5 vértanú tábornok csontjai. Korabeli fotó: Keipp Mária

Miután ez a kísérlet eredménytelen maradt, az ásató-bizottság elhatározta, hogy azoknak a vértanuknak a holttestét kutatja fel, akiket a vár területén agyonlőtték. Ezek négyen voltak: Schweidl József, Lázár Vilmos, Lahner György és Nagy Sándor. E két utóbbit a rokonok szintén elszállították 1849-ben és így Schweidl és Lázár holtteste maradt a vár hatos számú kapuja mellett a földben.

A Maros árvize miatti töltésmunkák során találták meg 1932-ben a Vesztőhelyet. Korabeli fotó: Pataky Sándor

Tavaly a hadtestparancsnokság engedelmével folytatták az ásatást és megállapították, hogy két csontváz van a földben, azonban lehetetlen volt a nagy esőzés miatt a besüppedt földből kiemelni a csontvázakat. Varjassy Árpád, a kultúrpalota igazgatója, az ásató bizottság vezetője néhány héttel ezelőtt megkérte Lenhossék Mihály egyetemi tanárt és Bartucz Lajos egyetemi adjunktus kiváló antropológust, hogy jöjjenek Aradra és ott a kedvező, időben legyenek segítségére a két csontváz kiemelésénél.

Eminescu (volt Deák Ferenc) utca 22-24. Itt lakott Haynau a kivégzés idején

Ez a két budapesti férfi meg is érkezett és ma reggel kilenc órakor Arad város és a vármegye megbízottjainak jelenlétében az ásató bizottság tagjaival kimentek a várba és ott megkezdték a csontvázak kiemelését. Megjelent azon kívül Lakatos Ottó, a Minorita-rend házfőnöke két pappal és Tóbis Lajos a 33. gyalogezred ezredese is, aki arra kérte a bizottságot, hogy minden zaj nélkül végezze munkáját, mert különben a hadtestparancsnokság esetleg betilthatná. Másfél órai munka után egészen világosan állott a két csontváz a bizottság előtt.

A kivégzés színhelye az aradi várárokban

A csontvázak guggoló helyzetben voltak, úgy mint a hóhér annak idején a gödörbe dobta őket. Amikor a csontvázak tisztán állottak, Lakatos Ottó két paptársával imádkozott és beszentelte a csontokat. A kiemelés munkája estig el fog tartani, azután díszes faládában a kultúrpalotába viszik a csontokat és mindaddig ott tartják, amig a többi vértanuk csontjait sikerül összeszedni. Azután a vesztőhelyen mauzóleumot építenek és abba helyezik el a vértanuk csontjait.

A 3. aradi fahíd - a hídfőtől jobbra a kivégzés eredeti helye - Pataky Sánmdor felvétele

DÉLMAGYARORSZÁG (1913. október 21.)

 


Renderelési idő: 0.035876035690308 másodperc.