Kérjük, forgassa el az eszközt
vagy váltson teljes képernyőre böngészőjében,
majd frissítse az oldalt!

Hírek

Magyar hagyomány hírei

„Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok”

Azok a kutatók, akik a csillagos ég­boltnak a magyar hagyományban va­ló megjelenésével foglalkoztak – gon­doljunk például Kálmány Lajos vagy Toroczkai-Wigand Ede munkásságá­ra – első megerősítő párhu­zamaikat, példázataikat mindig a nép­dalok világából merítették. Ez azt jelenti, hogy népdalainkban egy ősi csillagvallásnak a nyomai érhetők tetten. Ezen túl, megjelenik bennük egy másik, nem kevésbé fontos vo­nulat is, nevezetesen a szeretetnek és a szerelemnek az útja. Népdalaink tanúsága szerint ez a kettő, tehát a csillag- és a szeretetvallás egymástól elválaszthatatlan. Amikor tehát nép­dalainkat vizsgáljuk, gyakorlatilag a magyar ősvallás felé nyitunk kaput.

Ahhoz, hogy valaki hagyományunk­nak ezeket a különösen drága kin­cseit igazán megérthesse, nem kell képzett csillagásznak lennie. Elég eh­hez a tudásnak az a szintje, amely Magyarországon a XX. század elején még egy hagyományos paraszti családnak a sajátja volt. Hogy ez mit jelent, azt jól példázza az az eset, melyet egy korabeli, Somogyország, közelebbről Buzsák hagyományvilágát kutató kép­zett néprajzosunk leírt. Éppen a Bu­zsák környéki falvakat járta, mikor az egyik falu közelében összetalálko­zott egy öt-hat éves forma kisgyerek­kel. Ilyenkor mi egy felnőtt ember első kérdése ilyenkor, ha beszédbe akar elegyedni.

– Tudsz-e már írni, olvasni, édes fiam?

A gyermek a következőt válaszolta erre a kérdés­re:

– Könyvből még nem.

–Hát akkor bizony miből? szólt a következő kér­dés. – Mire a válasz:

– A csillagokból. Mert minden este a Jóisten fel­nyitja a fejünk felett azt a könyvet, amiből olvasni lehet. És az én édesa­pám ebből a könyvből tanított engem.

Ez azt jelenti, hogy a csillagos ég akkoriban még tényleg nyitott könyv volt mindenki, még egy gyermek szá­mára is. Gondoljunk csak a követke­ző, mindenki által jól ismert népdal­ra:

"Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok,

a szegény legénynek utat mutassatok,

mutassatok utat a szegénylegénynek,

nem találja házát a szeretőjének."

Amikor valaki ezt énekelte tudta, hogy itt egy csillagok által jelölt való­ságosan bejárható, megtalálható út­ról van szó. Egy ténylegesen megjele­nő csillagos útról, s nem csupán élet­képi szinten. A jelenkor emberének éppen az az egyik betegsége, hogy csak élet­képi szinten akar mindent értelmezni. Nem veszi figyelembe, például – ne felejtsük el, a szeretője házát keresi ez a szegénylegény –, hogy a szerelem nem kizárólagosan földi ügy. Elég, ha arra gondolunk, hogy ha a magyar nyelvben „házat” mondunk, akkor ugyanolyan joggal mondhatunk „hazát” is. És itt tényleg erről van szó: az örök vágyódásról az örök hazába. A szerelem egy vonzó erő, mely nélkül soha az életben nem fogunk tudni felemelkedni.

„Csillagok, csillagok, szépen ra­gyogjatok”. Nem akármilyen kérés ez. A csillagok ragyogása a fénynek, a világosságnak a sugárzása. Itt szabályszerűen a fény óhajtása fogalmazódik meg, s az a vágy, hogy a fény mutasson ne­künk utat. És ez az út, az a fény-út, mely az égen ragyog, mely a csillagok fényéből rajzolódik a fejünk felé, amely nem más, mint a Tejút.

A Tejút az Állatövvel az Ikreknél, illet­ve a Nyilasnál találkozik. A két végpont közötti terület egy tengelyt alkot. Ennek a tengelynek a hoz­zánk közelebb eső vége az Ikreknél van, ami annyit tesz, hogy innen, a földi közegből indulva a Tejútra fel­jutni az Ikreknél lehet. De hogyan? Az adott téridő egységben, erőben – pontosabban az itt rejtett erőben – lévő bolygó segítségével, annak ereje által. Ez pedig jelen esetben nem más, mint a Vénusz. Ez azt jelenti, hogy a Napút közegéből a Tejút közegébe emelked­ni csak a szerelem, illetve a szeretet által lehetséges.

A Vénusz hangalaki megfelelője a magyar nyelvben: „fényes” (VéNuSZ = FéNYeS). A Vénusz tehát Fényes­csillag. Pontosabban az egyik Fé­nyescsillag, méghozzá a bolygók öve­zetében található Fényescsillag. És itt a ‘fényes’ nem fizikai tulajdonsá­got jelöl. Az égbolt legfényesebb csil­laga a Szíriusz, és nem Fényes­csillagnak nevezik.

Ha viszont tovább megyünk ezen az úton, melyen a Vénusz volt az első vezérlő csillagunk, túljutva a bolygók övezetén, magán a Tejúton is talá­lunk egy Fényescsillagot. Ez az Auriga fő csillaga, a Capella. A Capellát ténylegesen Fényescsillag néven tar­tották számon a régiek, ugyanakkor, mint Kápolna, mint a Tejút kapuja jelenik meg a hagyományban. Gon­doljunk csak archaikus népi imádsá­gainkra:

„Kimegyek ajtóm elejibe,

fóltekintek a magos mennyégbe,

ott látok egy fényes csillagot,

kívül aranyos, bévül irgalmas..."

A „Mennyég” magának a Tejútnak egyik régi elnevezése, Fényescsilla­gunk pedig „kívül aranyos, bévül ir­galmas”. Tehát a Vénusz által a sze­relem, a szeretet emelt fel, majd a kegyelem, azaz a „kívül aranyos, bé­vül irgalmas” Kápolna segít tovább bennünket.

Nem maradt más hátra, mint an­nak megválaszolása, hogy az „itt”-hez képest hol van a „haza”, hol találjuk meg a szeretőnk „házát”? Bent a Tejút belsejében. Ha to­vább megyünk ezen a fényes égi or­szágúton, eljutunk egy olyan alak­zathoz, mely házként jelenik meg. Így tartja számon a csillagászat. Ez a Cepheus. Ennek történelmi megfele­lője Keveháza (CePHeuS=KeVeHáZa), ahol Keve kapitányt, majd Atilla királyt eltemették. A magyar hagyomány ugyanakkor a Cepheust Paradicsomkert csillagnak is nevezi. Ez a ház tehát magának az üdvözü­lésnek a háza.

SZÁNTAI LAJOS


Renderelési idő: 0.035675048828125 másodperc.